Néhány nap telt el Nuurgan ostroma óta. A város falai k?z?tt lassan visszatért a nyugalom, de a lakók még mindig a t?rténtek súlya alatt éltek.

  Egyik reggel Vyth az ?rszálló udvarán gyakorlatozott Llyris-szel, amikor megpillantott egy ismer?s alakot k?zeledni a városkapu fel?l. Arany páncél csillant meg a napfényben. Nem volt kétség.

  "Amarah..." suttogta maga elé, majd azonnal elindult felé.

  Amarah arca fáradtnak t?nt, szemeiben pedig valami nehezen megfogható keser?ség ült. Ahogy Vyth odaért hozzá, megállt el?tte, majd biccentett.

  "Visszatértél." szólt Vyth halk ?r?mmel. "Sikerrel jártál?"

  Amarah megrázta a fejét.

  "Nem. Nem találtam meg, amit kerestem." válaszolta sz?kszavúan.

  Vyth meglep?dve pislogott. "Mit kerestél?"

  Amarah egy pillanatig hallgatott, majd végül megszólalt.

  "Valami fontosat. Egy tárgyat. De egyel?re nem mondhatok t?bbet." hangja nyugodt volt, de Vyth érezte benne a feszültséget.

  "értem." bólintott végül. "Segíthetek valamiben?"

  "Most nem. A Templomba megyek. Talán ott találok valami nyomot."

  Vyth nem kérdezett t?bbet. Tisztelte Amarah d?ntését.

  Amarah megindult a Templom felé. Páncélja fémes csengéssel kísérte minden lépését.

  A Templom csarnokai némák voltak, csak a magas ablakokon átsz?r?d? fény világította meg a falakra festett freskókat. Amarah a folyosókon haladt, léptei visszhangot vertek a márványk?v?n. A k?nyvtár ajtaja el?tt egy pillanatra megállt, majd belépett.

  A Templom k?nyvtára nem volt hatalmas, de annál kül?nlegesebb. Polcai évszázadok tudását rejtették. ?si tekercsek, kézzel másolt krónikák, mágikus jelzésekkel védett k?nyvek sorakoztak egymás mellett. A leveg?t a régi pergamenek illata lengte be, a vastag k?tetek k?z?tt gyertyák fénye pislákolt.

  Amarah nem vesztegette az id?t. Lépésr?l lépésre kutatta át a polcokat, keresve bármit, ami a tárgy nyomára vezethette. A ?Felejtett relikviák” és ?Isteni ereklyék” cím? k?teteket sorra átnézte, lapról lapra, soronként vizsgálva ?ket. De semmi. Csak ismétl?d? legendák, régi t?rténetek és sok homályos utalás, de egyik sem az, amit keresett.

  órák teltek el. A nap már lemen?ben járt, mikor Amarah végül lehunyta a szemét és hátrad?lt a székében. Csend lett. Csak a szívverése és a gyertyák halk sercegése hallatszott.

  Végül felállt, és elindult a F?pap terme felé.

  Aryn az asztalánál ült, amikor Amarah belépett. Felpillantott, mintha már számított volna rá.

  "Nem találtál semmit." állapította meg halkan.

  Amarah csak megrázta a fejét. "Nem volt semmi konkrétum. Mintha... mintha az a tárgy, amit keresek, nem is létezne."

  Aryn elgondolkodott, majd felállt, és az ablakhoz sétált. Kinézett a városra, ahol már kigyúltak az els? lámpások.

  "Talán rossz helyen kerested." mondta végül. "Van egy hely, ahová érdemes lehet elmenni. Egy víz alatti város. Abydore. Az ott él?k távol tartják magukat a felszíni ügyekt?l, de tudásuk hatalmas. Krónikáikban olyan dolgok is megtalálhatók, amikr?l máshol már rég megfeledkeztek."

  Amarah felvonta a szem?ld?két. "Abydore? Tényleg létezik?"

  Aryn elmosolyodott. "T?bben kérd?jelezik meg a létezését, mint ahányan valóban jártak ott. De létezik. és ha valahol, ott talán választ találsz."

  Amarah egy pillanatig nem szólt. Csak állt, és figyelte a F?papot, majd bólintott.

  "Rendben. Akkor Abydore lesz a k?vetkez? állomásom."

  A nap még épp csak felkúszott a város f?lé, mikor Amarah megjelent az ?rszállás bejáratánál. Vyth a gyakorlótér mellett állt, kardját tisztította, de amint meglátta az ismer?s Arany páncélt, felállt és odalépett.

  "Amarah." szólt, kissé meglepetten. "Már vissza is tértél?"

  Amarah bólintott. Arcán nyoma sem volt a mosolynak.

  "Beszélnem kell veled. El kell mennem Abydore-ba, és azt szeretném, ha elkísérnél."

  "Abydore? A víz alatti város?"

  "Igen." felelte r?viden Amarah. "Egy fontos dolog után kutatok, de az itteni k?nyvtárakban nem találtam semmit. Aryn F?pap szerint Abydore-ban nagy eséllyel találhatok nyomokat."

  Vyth biccentett. "Rendben. Veled megyek."

  Amarah hálásan pillantott rá, majd r?viden tájékoztatta, mikorra és hová készülj?n az induláshoz. Vyth még maradt egy kicsit, miel?tt elindult volna a Templom felé. Aryn-t kereste.

  A Templomban csend honolt. Vyth ismer?sen mozgott a márványoszlopok k?z?tt, mígnem megpillantotta Aryn-t, amint egy oszlop m?g?tt egy k?nyvbe mélyedve állt.

  "Aryn F?pap." szólította meg óvatosan. Aryn felemelte a tekintetét.

  "Vyth. Miben segíthetek?"

  "Amarah elutazik Abydore-ba, és én is vele tartok. De... szeretném tudni, mit keres valójában. Egyáltalán miért olyan fontos ez neki?"

  Aryn egy pillanatig csendben maradt, majd becsukta a k?nyvet.

  "?szintén szólva, nem tudom." mondta végül. "Annyit mondott, hogy egy ereklyét keres. Valamit, ami... nagyon fontos számára. De hogy miért, vagy mi ez pontosan, azt nekem sem árulta el."

  Vyth bólintott, de nem kérdezett t?bbet. Megk?sz?nte az információt, majd elindult vissza az ?rszállás felé, hogy felkészülj?n.

  Nem sokkal kés?bb Amarah megjelent, ezúttal hátizsákkal és utazók?penyben. Vyth már várt rá a bejáratnál, szintén útra készen.

  "Indulhatunk?" kérdezte Vyth.

  "Induljunk." válaszolta Amarah.

  A város kapuján kilépve a tengerpart felé vették az irányt. Az el?ttük álló út hosszú és bizonytalan volt, de mindketten tudták, hogy ha Amarah valóban fontos dolgot keres, akkor nem veszíthetnek id?t.

  Az út a tenger felé hosszúnak és fárasztónak bizonyult, de másképp, mint amire Vyth számított. Nem voltak démonok, nem volt vérontás, nem volt életveszély. Csak a természet, a hallgatag, id?tlen táj, és két utazó, akik napokon át csak egymás társaságára és az ég alatt kijel?lt irányra hagyatkozhattak.

  A hegyvidék, amelyet elhagytak, nyirkos párával borította be a hajnali leveg?t, és ahogy egyre mélyebbre ereszkedtek a v?lgyekbe, a fák lombjai z?ldbe borult alagutat formáltak f?l?ttük. Kora reggeli fény sz?r?d?tt át a leveleken. A madarak csicsergése megnyugtatta Vyth-et, aki még mindig kissé szokatlannak érezte, hogy nem egy fegyverekkel és vérrel teli küldetésre indultak.

  Napk?zben néha szóltak egymáshoz, de legt?bbsz?r a csend uralkodott. Amarah látszólag mélyen a gondolataiba merült. Id?nként el?vette az egyik k?nyvét, és olvasott néhány sort menet k?zben is, anélkül hogy megállt volna.

  Egyik este, mikor a nap lebukott a látóhatár m?g?tt, és a tenger szelét már érezni lehetett a leveg?ben, letelepedtek egy dombtet?n. Onnan látszott az óceán, bár csak egy vékony ezüstszalagként. Vyth a t?z f?lé hajolt, ahogyan nézte a parázsló faágakat, és félhangosan megszólalt.

  "Ez most más, mint amit eddig tapasztaltam. Nem érzem a halál k?zelségét. De mégis... valami fura nyugtalanság van bennem."

  Amarah nem felelt r?gt?n, csak figyelte a tengert. Végül csendesen válaszolt.

  "Mert nem tudjuk pontosan, mit keresünk. és mert valami fontos vár ránk. De még mi sem tudjuk, mi az."

  Másnap délben végre elérték az óceánt. A látvány leny?g?z? volt. A víztük?r a horizontig nyúlt, a partot apró hullámok nyaldosták, és sós szél fújt be a szárazf?ldre.

  Vyth megállt egy magas sziklapárkányon, és k?rbenézett.

  "Na és most? Merre tovább?"

  Amarah el?vette az egyik b?rk?téses k?nyvet, amit Glelrun k?nyvtárából hozott magával. óvatosan lapozni kezdte.

  "Abydore valahol ezen a partszakaszon van. Legalábbis a leírások szerint. De nem mondják meg, pontosan hogyan lehet bejutni. Csak annyit írnak, hogy a város a hullámok alatt fekszik, és hogy régi mágiák ?rzik."

  "és akkor most csak úgy beugrunk a vízbe és keresgélünk?" kérdezte Vyth kissé szkeptikusan.

  "Nem. El?bb megpróbálom értelmezni a sz?veget." válaszolta Amarah, majd leült a homokos f?ldre, és újra nekilátott olvasni.

  Az elk?vetkez? órákban végigkutatták a partvonalat. Néha a sziklák k?z?tt másztak, máskor sekély vízben gázoltak be, hátha valami kül?n?s nyomot találnak. A szél egyre er?sebben fújt, a hullámok nagyobbra n?ttek, de semmi sem utalt arra, hogy bármi is rejt?zne a felszín alatt. Még napnyugta után is folytatták a keresést, immár s?téted? ég alatt, fáklyával világítva.

  Vyth végül kifújta a leveg?t.

  "Ez így nem fog menni. Ha van is ott valami, úgy elrejtették, hogy..."

  De miel?tt befejezhette volna, egy halk, víz alatti robaj hallatszott. A hullámok hirtelen szétváltak a sekélyebb partszakaszon, és az óceánból két alak emelkedett ki. Testüket zafírkék páncél fedte, amely a holdfényben szinte világított. A páncél sima és elegáns volt, kagylószer? mintákkal díszítve, arcukat azonban sisak rejtette.

  A két harcos hangtalanul állt meg Amarah és Vyth el?tt. Az egyikük el?relépett.

  "Milyen céllal kutattok Abydore kapuja után?" kérdezte mély, torzított hangon.

  Vyth hátrébb lépett, de Amarah egyenes tartással felelt.

  "A nevem Amarah. Ylena Istenn? Lovagja vagyok. Tudást keresek. Olyat, amit máshol nem találtam meg."

  A zafír páncélosok néhány másodpercig némán álltak. Aztán a másik is megszólalt.

  "Ha valóban úgy van, ahogy állítod, akkor k?vessetek minket."

  Majd lassan megfordultak, és újra az óceán felé indultak.

  Vyth Amarah-ra nézett.

  "Most ugrunk fejest az ismeretlenbe?"

  Amarah elmosolyodott.

  "Ezúttal tényleg szó szerint."

  Aztán együtt indultak a zafír harcosok után a s?tét, mélyül? víz felé.

  A két Zafír Lovag hangtalanul vezette ?ket a mélységbe. Amarah és Vyth m?g?tt az óceán ?sszezárult, a fény egyre gyengült, de furcsa mód nem lett teljes a s?tétség. A páncélos kísér?k testéb?l halvány, kékes fény áradt.

  Ahogy egyre mélyebbre haladtak, Vyth úgy érezte, mintha az id? is lelassult volna. Már nem tudta, mióta úsznak, és a tenger mélye is egyre szürreálisabb formákat ?lt?tt. Majd hirtelen, a s?tétség megbomlott, és el?ttük hatalmas, áttetsz? kupolák jelentek meg, k?b?l és korallból emelt oszlopokkal és kristályablakokkal, amelyek m?g?tt fények úsztak, akár a csillagok.

  Ez volt Abydore. A víz alatti város, melynek falai a tenger mélyének nyomásától remegve, mégis hatalmas er?t sugározva álltak.

  A kapuhoz érve a két kísér? megállt. Az egyikük el?relépett, és most el?sz?r levette a sisakját. Arca fiatalnak t?nt, sápadt b?rével és s?tétkék szemeivel valószer?tlenül tiszta kisugárzása volt.

  Unauthorized content usage: if you discover this narrative on Amazon, report the violation.

  "A nevem Caevyr. Az Istenünk, Neiryl küld?tt bennünket. Tudtuk, hogy j?tt?k. Parancsot kaptunk, hogy kísérjünk el benneteket."

  Amarah csak bólintott, és lassan k?vetni kezdte a kapun belülre.

  Amint átlépték a küsz?b?t, a kupolán belül a víz visszahúzódott, mintha egy láthatatlan fal tartaná távol. Amarah és Vyth talpa alatt szilárd, kristályszer? talaj feszült, a ruháik szárazak maradtak, mintha soha nem is merültek volna víz alá.

  A város k?zepén, egy széles téren, egy alak várt rájuk. Szemei ezüst?sen csillogtak, hangja nyugodt és mély volt.

  "üdv?z?llek benneteket Abydore-ban. A nevem Neiryl. Tudom, kik vagytok, és tudom, miért j?ttetek."

  Amarah néhány lépést tett el?re, de nem szólt. Neiryl folytatta.

  "Ylena Istenn? barátja vagyok, és hálával tartozom neki. A kapcsolatunk régre nyúlik vissza, ezért most engedélyt adok nektek, hogy szabadon járhassátok Abydore városát, és bármikor visszatérhessetek ide, ha szükségetek van rá."

  Vyth kíváncsian figyelte a vízisten szer? alakot, aki inkább t?nt egy nyugodt b?lcsnek, mintsem hataloméhes entitásnak.

  "Tudnotok kell, hogy Abydore célja a béke meg?rzése. A felszínen vívott háborúk és démoni hatalmi játszmák el?l elzárkózunk. A démonok nem ismerik a város pontos helyét, az óceán pedig olyan természetes védelmet biztosít számunkra, amit még ?k sem képesek áthatolni. Ez a hely nem menedék. Ez egy emlékezet. Egy gy?jtemény."

  Neiryl felemelte a kezét, mire k?rül?ttük apró fénypontok villantak fel, majd k?nyvek, tekercsek és kristálylapok képei jelentek meg lebegve a leveg?ben.

  "Felhalmoztuk a világ minden tudását. Mindazt, amit valaha is papírra vetettek. A múltat, a jelen titkait, és azt is, amir?l az emberek már elfeledkeztek. Ti most mindehhez hozzáférést kaptok. Használjátok b?lcsen."

  Amarah lassan biccentett.

  "K?sz?n?m, Neiryl. Ez t?bbet jelent, mint gondolnád."

  "Tudom." válaszolta Neiryl. "és remélem, megtalálod, amit keresel."

  Neiryl egy utolsó pillantást vetett rájuk, majd a testét lassan elnyelte a fény, és elt?nt.

  A csendben csak a távoli víz zúgása hallatszott. Amarah és Vyth egy pillanatra egymásra néztek, majd elindultak a k?nyvtár irányába, ahol már várt rájuk Abydore t?bb évszázados tudása.

  Abydore k?nyvtára leny?g?z? volt. A hatalmas kupolás terem szinte végtelennek t?nt, falaiban korallból és áttetsz? kristályból készült k?nyvállványok kígyóztak felfelé, egészen a mennyezetig. A polcokon pergamenek, k?nyvek, kristálylapokra vésett sz?vegek sorakoztak, némelyik a mágikus lebegést?l úszott a leveg?ben, mások fényl? bet?kkel vibráltak egy-egy kül?nleges anyagból készült platformon.

  Amarah megállt egy hosszú sor el?tt, ujjai lassan végigfutottak a k?nyvek gerincén.

  "Itt kell lennie valahol." mondta halkan.

  "Mit is keresünk pontosan?" kérdezte Vyth, mik?zben zavartan nézett k?rbe. "Rengeteg a k?nyv, fogalmam sincs, hol kezdjem."

  Amarah egy pillanatig hallgatott, majd a hangja szinte suttogásként csendült a kristályfalak k?z?tt.

  "Egy nyakláncot keresünk. Egy régi ereklyét, amir?l alig maradt fenn bármi. Azt mondják, kivételes képességekkel ruházza fel a visel?jét... olyan er?vel, ami túlmutat az egyszer? Szent tárgyakon."

  "és csak ennyi? Egy nyaklánc, név nélkül, leírás nélkül?"

  "T?bb, mint a semmi." felelte Amarah. "Ha bármilyen utalást találunk, egy térkép, egy legenda, akár egy mondat, már az is el?relépés."

  A kutatás órákon át tartott. Amarah módszeresen haladt, egyik polcról a másikra, egyik k?nyvb?l a másikba. Vyth kezdetben próbálta k?vetni ?t, de hamar elveszett a furcsa, ismeretlen nyelven írt sz?vegek, mágikus szimbólumok és idegen kódexek k?z?tt. Végül csak némán segített, amiben tudott. K?nyveket hozott, lapokat tartott, és figyelte Amarah arcát, hátha valami jelezné, hogy talált valamit.

  Aztán hirtelen, egy sápadtz?ld b?rk?tés? k?nyvnél, Amarah megállt. Lapozott, majd újra visszatért egy oldalra. A szemei lassan végigfutottak néhány kézzel írt soron, majd lehunyta a szemét és halkan felsóhajtott.

  "Megvan?" kérdezte Vyth.

  "Talán..." Amarah leült a k?nyv mellé. "A sz?veg egy barlangot említ. Valószín?leg egy eldugott helyen, távol a megszokott útvonalaktól."

  Vyth bólintott. "Akkor nincs más hátra, mint megkeresni."

  Amarah becsukta a k?nyvet, ujjai még egy pillanatig megpihentek a borítón. "Legalább most már van nyomunk."

  A kristályfény halványan pislákolt a k?nyvtár falain, ahogy ketten elindultak kifelé.

  Abydore városa leny?g?zte mindkett?jüket. A város utcái szélesek voltak és sima, kagylószer? burkolat fedte ?ket. Bár a város a tenger mélyén feküdt, a k?rül?tte húzódó áttetsz? kupola belsejében meglep?en tiszta volt a leveg?, és meleg, aranyló fény ?nt?tte el az utcákat. Mintha a nap sugarai valahogy mégis átsz?r?dtek volna a vízrétegen, vagy talán valamilyen mágia tartotta életben ezt a kül?n?s világot.

  Vyth és Amarah hangtalanul haladtak a víz alatti városk?zpont felé. Mindenhol lágyan úszkáló kristályg?mb?k világították meg az utakat, és a házak díszítései k?z?tt vízin?vények is megjelentek. Az épületek egy része áttetsz? anyagból készült, és belsejükben vízilények mozogtak. Mintha nem is kül?nültek volna el teljesen a tengert?l.

  "Ez... egészen más világ." mondta halkan Vyth, mik?zben megállt egy sz?k?kút el?tt, amelynek vízsugarai lebegve, spirálszer?en mozogtak a leveg?ben. "Még sosem láttam semmi hasonlót."

  "Ez nem csak város." válaszolta Amarah elgondolkodva. "Ez egy szentély... egy életforma."

  A piacra érve t?bb zafír páncélos harcos és vízilény k?z?tt sétáltak el, akik mind nyugodt, békés mozdulatokkal végezték a mindennapi teend?iket.

  A város k?zéppontjában egy hatalmas, vízszín? obeliszk emelkedett, k?rül?tte spirál alakban faragott lépcs?k.

  Ekkor megjelent Neiryl. "Látom, tetszik nektek, amit láttok." szólt nyugodt, mély hangján.

  "Ez a hely... csodálatos." mondta Vyth, mik?zben még mindig k?rbe-k?rbe nézett.

  "Abydore nem a hatalom vagy a hadviselés helye." válaszolta Neiryl. "Mi a múltat ?rizzük. Itt nincsenek harcok, nincsenek ostromok. A mi célunk a tudás. Ami odafent háborúkban elvész, az nálunk fennmarad. írások, t?rténetek, emlékek. Mind itt élnek tovább."

  Amarah bólintott. "és k?zben mégis védve vagytok. A démonok sem találnak ide."

  Egy pillanatig csend lett. A víz halk moraja még mindig hallatszott valahonnan távolról.

  "Térjetek vissza nyugodtan a k?nyvtárba, ha tovább kutattok. Vagy járjátok be a várost. Itt nem siet senki."

  Majd Neiryl lassan elindult visszafelé a f?csarnok irányába. Amarah és Vyth még sokáig álltak csendben, csak figyelték a várost. Abydore valóban más volt. Egy lélegz? emlékm?, az elfeledett múlt és a rejtett igazságok otthona.

  Az éjszaka nyugodtan borult Abydore városára. A kupolán kívül lassan kavargott a s?tét óceán, belül pedig minden csendes volt. A kristálylámpások halvány kékes fénye elmosódott árnyékokat vetett a falakra.

  Vyth lassan felült az ágyában. Valami nesz zavarta meg. Halk, alig észrevehet? lépteket hallott, majd mikor felnézett, meglátta, hogy az ajtó nyitva. Felkelt, és kilépett a szobához tartozó kis erkélyre.

  Amarah ott állt, háttal neki, a korlátra támaszkodva. Mozdulatlanul bámult el?re, mintha választ keresett volna valahol a vízen túl.

  "Nem tudsz aludni?" kérdezte Vyth halkan.

  Amarah nem fordult meg, de bólintott. "Túl sok minden jár a fejemben."

  Vyth k?zelebb lépett, majd megállt mellette. Egy pillanatig csendben maradtak.

  "Azóta... hogy ?sszecsaptunk Vorgath-tal..." kezdte Amarah, hangja alig volt t?bb suttogásnál. "Nem telik el nap, hogy ne érezném azt az er?t... azt a kül?nbséget k?ztem és k?zte."

  Vyth a szeme sarkából figyelte. Látta a feszültséget a szemében, a düh?t, amit próbált elrejteni.

  "Az Arany páncél... az eskü, az elvárások... és mégsem voltam képes megállítani ?t. Még csak megsebezni sem." Amarah keser?en elmosolyodott. "Azt hittem, készen állok mindenre. Azt hittem, elég vagyok."

  "Te mentettél meg sokakat." felelte Vyth. "Nélküled ott, Glelrun-ban, sokkal t?bben haltak volna meg."

  "De én nem azt akartam, hogy csak túléljenek. Meg akartam védeni ?ket. és ez nem ugyanaz."

  Ismét csend telepedett k?zéjük. A kupolán túl valahol lassan úszott el egy tengeri lény sziluettje, foszforeszkáló fényeket hagyva maga után.

  Vyth végül megszólalt. "Nem hiszem, hogy az a gyengeség, ha valaki felismeri, hogy még fejl?dnie kell. Akkor lenne baj, ha nem t?r?dne vele."

  Amarah oldalra nézett, egy pillanatra elid?z?tt a tekintete Vyth arcán. Aztán újra el?re fordult.

  "Ez a nyaklánc... ez nem csak egy ereklye számomra. Valami t?bb. Egy lehet?ség... hogy végre ne csak túlélni tudjak, hanem megvédeni is."

  Vyth bólintott. "Akkor megtaláljuk."

  Amarah halványan elmosolyodott. Nem szólt semmit, csak egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét. Aztán lassan megfordult, majd együtt léptek vissza a szobába.

  A másnap reggel csendes volt. A kristálykupolán kívül halak úszkáltak hangtalan, lassú mozgással, belül pedig a város fényei tompán sz?r?dtek át az ablakokon. Amarah már készen állt az indulásra. Fegyverét felcsatolta, ruházatát szorosra húzta, tekintetében ott ült az elszántság.

  Vyth a bejáratnál várta. Amikor megpillantotta, r?gt?n odalépett hozzá.

  "Indulunk?" kérdezte egyszer?en.

  "én igen." felelte Amarah. "Te viszont hazatérsz."

  Vyth megtorpant. "Mit beszélsz?"

  "Nem j?hetsz velem tovább." Amarah hangja nyugodt volt, de határozott.

  "Miért nem?" kérdezte Vyth, kissé értetlenül. "Miért hoztál magaddal idáig, ha most elküldesz?"

  Amarah egy pillanatra elfordította a tekintetét, mintha rendezni próbálná a gondolatait. Aztán újra Vyth-re nézett.

  "Mert akartam, hogy tudd, hol van Abydore. Hogy ha egyszer szükséged lesz rá, ha bármi t?rténik, legyen egy hely, ahová visszatérhetsz. Egy biztonságos hely. és mert úgy éreztem, talán hasznodra válik, ha látod ezt a világot. De amit most keresek, azt egyedül kell megtalálnom. Nem tudom, mi vár rám. és nem kockáztathatom meg, hogy téged is belekeverjelek. Azt szeretném, ha épségben térnél vissza Glelrun-ba."

  Vyth sokáig nem szólt semmit. Végül lehajtotta a fejét, aztán bólintott. “Rendben.”

  Nem búcsúztak hosszasan. Csak egy utolsó, csendes pillantás, aztán kül?n utakra indultak.

  A hazavezet? út els? napja még békésen tel. Vyth visszaemlékezett az Abydore-ba vezet? útra. A csendes ?svényekre, a nyugodt vízpartokra és az üres mez?kre.

  Második nap viszont valami megváltozott. Egy kisebb csapat démon ugrott el? a s?r?b?l, és rontott rá Vyth-re. Meglep?d?tt ugyan, de a reflexei gyorsan m?k?désbe léptek. Kardját kirántotta, és határozott mozdulatokkal sorra levágta ?ket. Még csak meg sem karcolták.

  A harmadik napon azonban más volt. Az ég felh?s volt, a fák k?z?tt alig sz?r?d?tt át a fény. Vyth éppen egy sziklaszurdok szélén haladt el, amikor a leveg? megváltozott.

  Hirtelen egy tucat démon vetette rá magát. Mindegyikük kül?nb?z? formában, más-más testfelépítéssel. Hosszú karmok, szarvak. Ketten hátulról próbálták meglepni, hárman egyszerre ugrottak a nyakának. Vyth az utolsó pillanatban fordult meg, és az egyik ellenfél máris a f?ldre zuhant.

  A harc sokáig tartott. A démonok nem voltak kül?n?sen er?sek, de számukban volt az el?ny. Ahogy teltek a percek, egyre fáradtabb lett. Egyik oldalon vérzett, arcán apró vágás húzódott, és a légzése is egyre kapkodóbbá vált.

  Végül a f?ld tele lett szétterült, hamuvá omlott démoni testekkel. Vyth zihálva állt a tetemek k?z?tt. Kardját még mindig markolta, de a keze remegett.

  és akkor, a csend k?zepén, megszólalt egy ismer?s hang.

  "Szép volt. Valóban leny?g?z?, mit elértél ilyen r?vid id? alatt."

  Vyth megfordult.

  Aezyra ott állt el?tte. V?r?s szemeiben megcsillant a halvány fény. Hosszú, fehér haja lazán omlott a vállára, a mozdulatlansága pedig valami nyugtalanító nyugalmat sugárzott. Démon volt ugyan, de emberi alakját látva ezt senki sem mondta volna meg. Arca sima, szinte kifürkészhetetlen, tekintete hideg volt, mintha szavak nélkül is próbára tenné azt, aki ránéz. Kezét ?sszefonta maga el?tt, mintha csak egy séta k?zepén állt volna meg.

  "Te..." morogta Vyth.

  "Ne aggódj." emelte fel a kezét Aezyra. "Nem harcolni j?ttem. Csak... kíváncsi voltam. Meg akartam nézni, mennyit fejl?dtél. és nem kellett csalódnom."

  Vyth nem szólt semmit, csak lassan kiegyenesedett. érezte, hogy még nem pihente ki a harcot, de Aezyra valóban nem támadott. Legalábbis egyel?re.

  "Mit akarsz?" kérdezte végül.

  "Ajánlatot tenni." felelte Aezyra. "Egy lehet?séget. Láttam, mit tudsz. De azt is látom, mennyire korlátok k?z?tt mozogsz. Szabályok, eskük, felettesek, akik megmondják mikor harcolhatsz, mikor hallgass. Nálunk nem így van. Khuarus oldalán nem szorít semmi. Er?t adnánk neked. Valódi er?t. Olyat, amit Glelrun sosem fog."

  "Szóval ezért j?ttél?" kérdezte Vyth halkan. "Hogy árulásra vegyél rá?"

  "Ez nem árulás." mosolygott Aezyra. "Csak új néz?pontot ajánlok. Egy másik utat."

  Vyth lassan k?zelebb lépett. Szemei megkeményedtek.

  "Azt hiszed, egy pillanatra is elgondolkodom ezen? Hogy ott hagyjam Glelrun-t? Azokat, akik bíznak bennem? Eláruljam a várost, amiért eddig harcoltam?"

  Aezyra vállat vont. "Sokan mondják ezt az elején."

  "Engem ne keverj ?ssze azokkal." morogta Vyth. "Ami alatt te h?séget értesz, az csak ?nzés. De én... én tudom, mit jelent a h?ség."

  Aezyra elhallgatott. Egy pillanatig csendben figyelte Vyth-et, majd végül bólintott.

  "Rendben. De ne feledd, Vyth. Minden er?nek ára van. és minden választásnak k?vetkezménye."

  Aztán, szinte észrevétlenül, Aezyra hátrébb lépett, és egy szempillantás alatt elt?nt az árnyak k?z?tt.

  Vyth még egy ideig mozdulatlanul állt, figyelve az erd? s?tétjét. Aztán kifújta a leveg?t, megrázta a fejét, és lassan továbbindult. Az út most már nyugodtabb volt, a démonok nem tértek vissza.

  A nap már magasan járt, mikor Vyth átlépte Glelrun határát. A város falai m?g?tt minden ismer?s volt. A macskak?ves utcák, a toronyházak, a nyüzsg? f?tér zaja.

  Nem sokat tétovázott, egyenesen Aryn-hoz indult. A F?pap épp egy kisebb tanácskozásról tért vissza, amikor megpillantotta Vyth-et a lépcs?k alján. Egy pillanatra megállt, majd intett neki, hogy j?jj?n vele.

  Odabent a szentély csendes volt. A falakat lágy fény világította meg, és a leveg?ben füst?l?k illata kavargott. Aryn leült a székére, Vyth pedig vele szemben foglalt helyet.

  "Mesélj." mondta Aryn r?viden.

  Vyth bólintott, és belekezdett. Hosszan, részletesen elmondott mindent. A k?nyvtári kutatást, Abydore csodáit, a nyugodt víz alatti világot. A Zafír Lovagokat, Neiryl szavait, és Amarah elszántságát, amikor elküldte ?t. Majd áttért a visszaútra. A démonokra, a támadásokra... és Aezyra megjelenésére.

  Aryn arca nyugodt maradt, de szemei figyelmesen villantak meg a név hallatán, de nem szakította félbe.

  "és nem támadott rád?" kérdezte végül.

  "Nem." felelte Vyth. "Csak beszélt. Figyelte, ahogy harcolok, és... ajánlatot tett."

  "Mit ajánlott?"

  "Er?t. Hatalmat. Hogy csatlakozzak hozzájuk. Khuarus oldalára."

  Aryn elhallgatott. Tekintete a távolba révedt.

  "Ez... aggasztó." mondta végül halkan. "Aezyra nem az a típus, aki puszta kíváncsiságból figyel meg valakit. Ha úgy d?nt, hogy valaki figyelmet érdemel... annak oka van."

  "Nem tudod, miért kímélt meg?" kérdezte Vyth.

  Aryn lassan megrázta a fejét. "Nem. De figyelni fogunk rá. Addig is... most pihenned kell. Megérdemled."

  Vyth bólintott, majd elk?sz?nt. Ahogy kilépett a szentélyb?l, a napfény szinte megvakította. A fáradtság, amit az út során próbált figyelmen kívül hagyni, most egyszerre nehezedett rá.

  De nem ment pihenni. Egyenesen a gyakorlótér felé vette az irányt, ahol Llyris éppen edzett.

  Amint meglátta Vyth-et, elmosolyodott, és intett, hogy várja meg.

  "Hallottam, hogy visszatértél." jegyezte meg Llyris. "Hogy ment az utad?"

  "Hosszú volt. Kés?bb elmesélem. Most inkább mozogjunk kicsit."

  Vyth el?húzta a kardját, Llyris pedig szintén felvette a harci állást. Nem volt ez igazi küzdelem, inkább csak felmérték egymást. Vyth figyelte Llyris mozdulatait. Gyors volt, kiszámíthatatlan és precíz. Egy-egy suhintás után újabb és újabb kombinációval próbálta megzavarni Vyth védelmét.

  "Szóval..." szólalt meg Vyth két csapás k?z?tt. "Soha nem kérdeztem... de te hogy lettél ?rz??"

  Llyris egy pillanatra megtorpant, majd újra támadott, de k?zben válaszolt.

  "A szüleim Glelrun harcosai voltak. Egy rajtaütésben haltak meg, amikor hét éves voltam. Aztán... nem maradt senkim."

  Vyth figyelmesen hallgatta, mik?zben visszatámadt.

  "Az utcán éltem. Zsebtolvajként. Haragudtam Glelrun-ra. Azt hittem, a város áldozta fel ?ket. és engem is."

  "Hogy jutottál el idáig?"

  "Elkaptak." vont vállat. "Tizenkét évesen. De a F?parancsnok másként tekintett rám. Nem b?rt?nbe küld?tt. Befogadott. Kezdett?l fogva edzett, fegyelmet tanított, és lassan... megváltozott a szemléletem. Már nem akartam a várost büntetni, hanem védeni. Ahogy a szüleim tették annak idején."

  Vyth bólintott. "Szóval az ?rz?ség... neked is személyes."

  "Talán túl személyes is." mosolyodott el halványan Llyris. "és te? A te családod?"

  Vyth elhallgatott egy pillanatra, aztán leengedte a kardját.

  "Anyámat sosem ismertem. Apám nevelt fel. ? is ?rz? volt, de miután anyám elt?nt, otthagyta a szolgálatot. Egyszer?bb, biztonságosabb életet választott, hogy engem felnevelhessen. Soha nem mondta meg, mi t?rtént vele. Ha tudja egyáltalán..."

  Llyris lassan leengedte a kardját.

  "és te ezért lettél ?rz??"

  "Részben. Apám soha nem beszélt róla, de láttam rajta, hogy féltett engem emiatt. én... azt akartam, hogy büszke lehessen rám."

  Csend telepedett rájuk. Egy r?vid, tiszta pillanat, amit nem t?lt?tt meg sem harag, sem feszültség. Csak megértés.

  A párbaj egyre hevesebb lett, mégis precízen kontrollált mozdulatok vezették ?ket. Nem volt benne bizonyítási vágy, csak két harcos, akik próbára tették egymást.

  Llyris gyorsabb volt, mint Vyth emlékezett. Megtanulta kihasználni a saját mozgékonyságát, és a látszólagos kiszámíthatatlanság m?g?tt ott volt a gyakorlott szem, a felépített technika. Nem a nyers er?ben volt az ereje, hanem a ritmusváltásokban, az id?zítésben.

  Egy hirtelen mozdulattal Vyth lefogta Llyris kardját, majd egy félfordulattal kibillentette az egyensúlyából. Nem d?nt?tte le, csak jelezte, hogy most ? nyert volna.

  Llyris hátrébb lépett, majd kifújta a leveg?t.

  "Egész jól megy már." jegyezte meg Vyth, mik?zben újra felvette a harci állást.

  "Most már úgy érzem, tényleg van esélyem egy nap utolérni téged." válaszolta Llyris, szemében elszántság csillogott.

  Vyth bólintott, de nem válaszolt. Csak figyelte. Aztán, valahol mélyen, magában elismerte, már nem csak tanítványként tekintett rá. Llyris fejl?dése nemcsak leny?g?z? volt, hanem biztató is. Volt benne valami, ami túlmutatott a technikán. Valami, amit nem lehetett tanítani.