A szoba s?tét volt, a leveg? állott és hideg. A repedezett falak résein csak annyi fény sz?r?d?tt be, hogy halványan kirajzolja a magányos alakot a sarokban. Kierg mozdulatlanul ült egy durva, fából ácsolt széken. Kezein megszáradt, s?tét foltok terjedtek végig. Régi vér, amit sosem fáradt lemosni.

  Szeme alatt mély árkok húzódtak, az arca kimerült. Mintha minden perc, amit ébren t?lt?tt, csak tovább n?velte volna a súlyt, amit magával cipelt.

  A gondolatai lassan, de elkerülhetetlenül visszavittek oda, ahol minden megváltozott. Látta maga el?tt a Halhatatlanság Nyakláncát, ahogy el?sz?r a kezébe került. A hideg fém súlya, a benne lüktet?, idegen er?... és az ígéret, amit akkor még nem értett igazán. Hatalom, ami nem múlik el az id?vel. élet, ami nem ér véget. Akkor még azt hitte, ez áldás.

  De az id? múltával látta, hogyan változik meg minden. El?sz?r csak a teste lett más, aztán a gondolatai. Egyre ritkábban nevetett, egyre k?nnyebben emelt kezet, és a szemében lassan kihunyt az a fény, amit valaha mások is láttak benne.

  Felidézte a régi arcokat. Azokat, akik mellett küzd?tt, akik hittek benne. Látta ?ket, ahogy el?sz?r értetlenül, majd fájdalommal a tekintetükben néznek rá. A pillanatot, amikor végleg elfordultak t?le. Akkor még azt hitte, nincs rájuk szüksége.

  Most viszont... most már tudta, hogy az a nap volt az, amikor igazán egyedül maradt.

  Kierg lassan felnézett, tekintete elrévedt a s?tét plafonon. Mellkasa megemelkedett, majd nagyot sóhajtott.

  "Tévedtem."

  A szó alig hallatszott a szobában, de a csendben olyan súllyal zuhant, mintha végre kimondta volna azt, amit régóta magában hordozott.

  Vyth a Templom egyik félhomályos termében ült, amikor halk léptek k?zeledtek a folyosón. A hangok megálltak az ajtóban, és amikor felnézett, Kierg alakját látta. A tekintete néma, felmér? volt. Nem lépett be r?gt?n, csak állt ott, mintha mérlegelné, hogy egyáltalán megszólaljon-e.

  Vyth már hozzászokott ahhoz, hogy Kierg mindig magabiztosan lép be mindenhová, ezért ez a habozás azonnal felt?nt neki.

  Végül lassan k?zelebb j?tt, és megállt el?tte. Volt benne valami nehezen k?rülírható fáradtság.

  "Segíts rajtam." mondta halkan.

  Vyth felvonta a szem?ld?két. "Mire gondolsz?"

  Kierg elfordította a tekintetét, a száját ?sszeszorította, mintha küzdene a szavakkal. Néhány másodperc telt el, mire újra megszólalt.

  "Hibáztam." A szó egyszer? volt, de a hangjában ott volt az ?szinteség. "Nem tudom, hogy van-e még visszaút... ha van is, egyedül biztosan nem találok vissza."

  Vyth figyelte, ahogy beszél. Eszébe jutott minden alkalom, amikor Kierg egyedül állt ki a veszéllyel szemben, minden segítséget visszautasítva. Az a férfi, aki most el?tte állt, nem hasonlított arra a félelmet nem ismer?, k?ny?rtelen harcosra. A szeme m?g?tt most nem a megszokott éles tekintet csillogott, hanem valami sokkal nehezebb. B?ntudat és ki nem mondott félelem.

  "Miért most?" kérdezte végül Vyth, és a hangja halkabb volt, mint szerette volna.

  "Talán mert most el?sz?r érzem, hogy tényleg elveszíthetem azt, ami még maradt bel?lem." felelte Kierg. "és tudom, hogy egyedül nem fog menni."

  Ez volt az els? alkalom, hogy a büszkesége teljesen lehullott.

  Vyth mély leveg?t vett. Nem tudta, hogy képes lesz-e segíteni, és azt sem, milyen árat kell majd fizetniük ezért. De látta, hogy ha most nemet mond, talán ?r?kre elveszíti ezt az esélyt.

  "Nem tudom, hogy hogyan tudnék segíteni." mondta végül lassan. "De... megpróbálok."

  Kierg bólintott. Nem mosolygott, de a pillantása egy árnyalattal melegebb lett. Ez talán t?bb volt annál, mint amire számított. Egy lépést hátrált, majd némán távozott.

  Vyth a távolodó léptek zaját hallgatta. Tudta, hogy ez a beszélgetés nem csak egy kérés volt. Ez volt az a pillanat, amikor Kierg el?sz?r engedte meg, hogy valaki k?zel kerülj?n a falakon belülre, amiket maga k?ré épített.

  Az id? csak telt, és a Templom belsejében pedig végül minden hang elhalkult. Vyth a kezét az Arany páncél sima, hideg felületén pihentette.

  Ujjai végigk?vették a páncél finom díszítéseit, és k?zben ?nkéntelenül is Kierg jutott az eszébe. Látta maga el?tt a férfit, ahogy az imént állt el?tte. Megt?rt tekintettel, fáradt arccal, a szavak m?g?tt nyers ?szinteséggel.

  Egy gondolat makacsul visszhangzott benne. “Ha más nem is hisz benne... én akkor is fogok.”

  Egy bels? elhatározás, amit nem akart és nem is tudott elengedni.

  Tudta, hogy Kierg útja s?tét, tele olyan sebekkel és d?ntésekkel, amiket talán sosem lehet teljesen jóvátenni. Mégis... ha ? most hátat fordítana neki, ki maradna mellette? Ki próbálná meg kihúzni a mélyb?l, miel?tt végleg elsüllyed?

  Vyth lehunyta a szemét, és egy pillanatra hagyta, hogy a gondolatok nyomasztó súlya rázuhanjon. Elképzelte, ahogy együtt állnak majd szemben a veszéllyel, és azt is, hogy a végén talán mindketten elbuknak.

  A szeme sarkában ott bujkált a felismerés. Ez az út k?nnyen kudarcba fulladhat. De ez nem ingatta meg. Kinyitotta a szemét, végignézett a páncélon, majd halkan, csak magának mondta ki.

  “Megpróbállak megmenteni... bármi is legyen az ára.”

  Vyth végül visszatért Abydore-ba. úgy érezte, ide kell j?nnie. A város szíve, a régi k?nyvtár, mindig is rejtegetett olyan titkokat, amelyekhez csak a kitartó keresés vezetett. Most, amikor annyi kérdés nyomasztotta, nem talált más helyet, ahol válaszokat remélhetett volna.

  Napok teltek el, mialatt Vyth sorra vette a régi írásokat, kéziratokat, majd lassan egy név t?nt ki a lapok soraiból. A Megváltó Vére. A t?rténetek sosem voltak egyformák. Egyesek szerint isteni ajándék volt, mások szerint átok. De minden változatban ott állt egyetlen, r?vid sor.

  "A vér, amely tisztít és elpusztít."

  Vyth hosszan elid?z?tt a mondaton. A szavak egyszerre adtak reményt és félelmet. Ha igaz, amit írtak, akkor ez az ereklye képes lehet gyógyítani, de ugyanígy pusztítani is. Nem tudta, miért, de érezte, hogy mindez k?zel áll ahhoz, amire szüksége van.

  A legenda említette a Lélekcsarnokot is, ahol a vér található. Mélyen a f?ld alatt. De minden k?nyv itt véget ért. Nem volt leírás, nem volt térkép, se semmi, ami útmutatást adhatott volna.

  Vyth napokon át kutatott, újra és újra visszatérve ugyanazokhoz az írásokhoz. Végül ráj?tt, hogy ezt egyedül nem fogja megtalálni.

  Neiryl jutott eszébe.

  Amikor felkereste ?t, Neiryl a Templom kertjében ült, egy alacsony k?asztal mellett. El?tte egy régi, b?rk?téses k?nyv hevert, de amint megpillantotta Vyth-et, lassan becsukta, és félretette maga mellé. Tekintete nyugodt volt, de kíváncsi.

  "Nem hittem volna, hogy ilyen hamar újra látlak." szólalt meg halkan. "Mi hozott most ide?"

  Vyth megállt el?tte, egy pillanatra elbizonytalanodott, hogyan kezdjen bele, majd leült a k?padra. Részletesen elmondta, mit talált a k?nyvtárban. A Megváltó Vére legendáját, a sorokat, amelyek nem hagyták nyugodni, és a Lélekcsarnok említését, ami sehol máshol nem szerepelt.

  Neiryl türelmesen végighallgatta, k?zben egyszer sem szakította félbe. Csak a végén szólalt meg, hangja lassú és megfontolt volt.

  "A Lélekcsarnokot nem emberi kéz számára teremtették. Nem csoda, hogy nem találtál róla írást." Egy pillanatra elhallgatott, majd a szemét Vyth-re emelte. "De ha valóban erre az útra készülsz, tudnod kell, A Lélekcsarnok próbára fog tenni."

  Vyth nem szólt r?gt?n. A próba szó visszhangzott benne, és ?nkéntelenül is a páncéljára nézett, amely még most is ott pihent rajta, mintha az emlékeztetné arra, milyen d?ntést hozott legutóbb.

  "és hol találom meg?" kérdezte végül.

  Neiryl tekintete elkomorodott. Egy ideig nem válaszolt, csak az asztalon nyugvó k?nyv gerincét simította végig ujjával. úgy t?nt, mérlegel. Végül lassan bólintott, és megszólalt.

  "Messze innen, a f?ld alatt. De figyelmeztetlek, a Lélekcsarnok mindenkit szembesít azzal, amit a legmélyebben rejteget magában."

  Vyth érezte, ahogy a mellkasa szorul, de nem hátrált meg. "Akkor is mennem kell."

  Neiryl bólintott. "észak felé kell menned." mondta lassan. "Ott, ahol az erd?k véget érnek, és a k?vek k?z?tt egyetlen hatalmas, kiszáradt fa áll. Az lesz a jel. A Lélekcsarnok bejárata nem látható szabad szemmel, de aki készen áll rá, az meg fogja találni. Ha nem vagy rá felkészülve, akkor a fa csak egy fa marad, és az út üresnek t?nik majd."

  Szavai után csend telepedett rájuk. Vyth a f?ldre szegezte a tekintetét, hagyta, hogy a mondatok lassan belemarjanak a gondolataiba. Tudta, hogy nincs más választása.

  "értem." mondta végül. "és k?sz?n?m."

  Neiryl figyelte ?t még egy pillanatig, majd hátrad?lt a k?padon. "Bárcsak elég lenne a k?sz?net ahhoz, hogy biztonságban térj vissza. Tisztelem a d?ntésedet, Vyth... de a k?vetkezményeiért csak te felelsz majd."

  Did you know this text is from a different site? Read the official version to support the creator.

  Vyth lassan felállt. Meghajtotta a fejét, és csendben távozott a kertb?l, magával víve Neiryl szavait. A Lélekcsarnok várt rá.

  Vyth másnap kora hajnalban útnak indult. Az északi erd?k mélyén haladt, egyre messzebb Abydore-tól. A fák lassan ritkultak, a f?ld k?vesebbé vált, és a szél egyre hidegebben súrolta az arcát. Sokáig ment, mire elért oda, amit Neiryl említett. A hegyek lábához, ahol az erd? hirtelen véget ért. Ott állt az a hatalmas, kiszáradt fa, egyedül a k?vek k?z?tt. A t?rzse repedezett, ágai csupaszon nyúltak az ég felé.

  Vyth lassan megk?zelítette, de el?sz?r nem látott semmit. Csak a fa állt ott, mozdulatlanul, k?rül?tte a kietlen sziklák. Aztán, ahogy mély leveg?t vett, és gondolataiban újra felidézte Neiryl szavait, valami megváltozott. A fa m?g?tt a leveg? megremegett. A k?fal repedésében halvány fény derengett.

  Amikor átlépett rajta, minden fény kihunyt m?g?tte. A világ els?tétült, és csak a saját lépéseinek hangját hallotta.

  Az els? pillanatokban puszta csend és üresség vette k?rül. Aztán lassan alakok rajzolódtak ki a homályból. Ismer?s arcok. Az ?rz?k, akikkel együtt harcolt. Aryn szigorú tekintete, Llyris nyugodt mosolya. De ahogy k?zelebb lépett, a képek eltorzultak. Az arcok megkeményedtek, majd hideggé váltak. Egyikük sem szólt, de a szemükben ítélet égett.

  "Elárultál minket." hallotta a hangokat, amelyek nem az emberek szájából j?ttek, hanem valahonnan belülr?l.

  Vyth megrázta a fejét. Tudta, hogy ez illúzió, de mégis olyan élesen hatott rá, mintha a saját lelke vádolná. Továbbment.

  A k?vetkez? látomás Kierg-et mutatta. A barátját, aki ott állt el?tte, de nem úgy, ahogy emlékezett rá. A b?re megrepedezett, a szeme v?r?sen izzott, és minden mozdulatából démoni er? áradt. Kierg szava szinte üv?ltésként t?rte meg a csendet.

  "Látod? Ez lett bel?lem, és te nem tudsz rajtam segíteni!"

  Vyth szíve ?sszeszorult. Egy pillanatra úgy érezte, mintha valóban elveszítette volna ?t. A képek annyira valóságosak voltak, hogy nehéz volt elfordítani a tekintetét.

  Mégis tovább lépett.

  Egy újabb illúzió tárult fel el?tte. Ezúttal ? maga állt ott, az Arany páncélban. De a páncél rozsdás volt, szétt?rt, és a benne álló alak arca üres, élettelen maszk lett. Az eskü, amelyet letett, semmivé vált, és ? maga is csak egy árnyék maradt.

  Vyth térdre rogyott a látvány súlya alatt. A mellkasában égetett a felismerés. A félelmei, amelyeket sosem mondott ki, most mind el?tte álltak. Elveszítheti Kierg-et. Elbukhat az Aranylovagként kapott bizalomban. és végül ?nmaga sem marad t?bb, csak egy üres héj.

  Hosszú percek teltek el így. A csend kegyetlenül szorította k?rül. Aztán valami lassan mégis megmozdult benne. Felidézte Ylena szavait, a pillanatot, amikor az Istenn? el?tte állt. Arra kérte, ?rizze meg az emberségét, még akkor is, ha minden más elhomályosul. Ez a gondolat egyetlen tiszta fénnyé vált benne.

  Lassan felegyenesedett. A tekintetét az illúziókra szegezte, és halkan megszólalt.

  "Nem számít, mit mutattok. Nem adom fel. Hinni fogok akkor is, ha senki más nem hisz. Ha más nem is... én hinni fogok benne."

  A képek egy pillanat alatt megremegtek, majd szertefoszlottak. A csend feloldódott, és el?tte lassan fény kezdett derengeni. Ahogy k?zelebb lépett, a s?tétb?l egy emelvény bontakozott ki. Rajta egy kristálytiszta edény pihent, benne v?r?sen izzó folyadékkal.

  A Megváltó Vére.

  A Lélekcsarnok végére ért. és tudta, hogy a próba nem csupán a bátorságáról szólt. Hanem arról, hogy kitartson a hite mellett akkor is, amikor minden ellene fordul.

  Vyth visszatérve Glelrun-ba nem id?z?tt sehol. Egyenesen Kierg-et kereste, és meg is találta egy elhagyatott udvar szélén. A férfi háttal állt neki, mozdulatlanul, mintha a gondolataiba veszett volna.

  Amikor Vyth el?lépett, a fény megcsillant a kezében tartott kis üvegcsén. Egy s?tét tárgy volt, belsejében v?r?s árnyalatú folyadék hullámzott.

  Kierg szeme azonnal megfeszült. érezte benne a veszélyt. A pillantása Vyth kezére szegez?d?tt.

  "Mi ez?" kérdezte halkan.

  "A Megváltó Vére." felelte Vyth. Hangja határozott volt, de szinte suttogásnak hatott a csendben. "Azt mondják... megtisztítja a lelket. De az a használó életébe kerül."

  Hosszú hallgatás k?vetkezett. Kierg tekintete továbbra is az üvegre tapadt. Vyth már megszokta a férfi rendíthetetlenségét, de most valami más sugárzott bel?le. Egy bels? küzdelem.

  Végül lassan megszólalt.

  "A halál nem ijeszt meg..." mondta csendesen. "...csak a hiábavalóság."

  A szavak egyszer?ek voltak, de nagy súllyal estek. Vyth érezte bennük mindazt a fájdalmat, amit Kierg hordozott.

  Kierg egy pillanatra lehunyta a szemét, majd újra Vyth-re nézett. "Ha a Megváltó Vére meg?l... még akkor sem fogok végleg elveszni. Ylena képes portált nyitni az Alvilágba. Onnan... talán visszahozhatsz."

  A mondat ott maradt k?z?ttük, mint egy keserédes remény.

  Nem várt sokáig. Azonnal a Templomhoz indult.

  A folyosók üresek voltak, csak a fáklyák sercegése t?rte meg a csendet. Ylena ott várt rá, mintha tudta volna, hogy j?n. Amikor Vyth elé állt, nem kezdett magyarázkodásba, nem kérkedett a tervével. Csak kérlelt.

  "Találtam valamit." mondta, és el?húzta az üvegcsét. "A Megváltó Vére. Kierg beleegyezett... és én vissza akarom hozni ?t. Tisztán. Megtisztult lélekkel."

  Ylena hosszú ideig némán figyelte ?t. Tekintete mély volt, szinte átlátott Vyth minden gondolatán.

  Végül lassan bólintott. "Ha ez az utad, nem foglak megállítani." mondta halkan. "Segítek neked."

  Ylena beleegyezése nem puszta ígéret volt, hanem annak a jele, hogy Vyth nem egyedül néz szembe a k?vetkez? próbával.

  Vyth másodszor is visszatért Kierg-hez. Nem voltak szavak, amelyek most számítottak volna. Amit mondani lehetett, azt már kimondták. Csak a csend maradt, és benne a d?ntés súlya.

  Kierg kezébe vette az üvegcsét. Egy pillanatra végignézett rajta, mintha a kis s?tét üveg maga lenne a mérleg serpeny?je, amely eld?nti, merre billen az egész sorsa. Aztán felpattintotta a zárat, és egyetlen mozdulattal kiitta a tartalmát.

  El?sz?r semmi nem t?rtént. Csak lassan engedte le a kezét, és mély leveg?t vett, mintha várná a csodát. De aztán az arca megfeszült.

  A szeme els?tétült, ujjai remegni kezdtek. A térde megrogyott, de nem esett el. Inkább megrázta magát, mint egy sebzett vad, és próbálta visszanyerni az irányítást. Aztán egyre er?sebb remegés rázta végig a testét.

  Vyth egy lépést tett el?re, de ekkor Kierg szemei felvillantak. Nem emberi fény égett bennük. V?r?s, kavargó izzás, amelyb?l a fájdalom és a düh sugárzott.

  Egy vad ordítás t?rt fel torkából, és azonnal Vyth-re vetette magát.

  Vyth ?szt?n?sen hátrált, fegyvere el?került, de a mozdulat nem támadásra, hanem védekezésre irányult. Kierg ütései k?ny?rtelenek voltak, minden mozdulatában ott feszült a démoni átok, ami marcangolta belülr?l. A Megváltó Vére lassan tisztítani próbált, de a démoni er? nem engedett k?nnyen.

  A küzdelem nem volt rendezett. Nem volt benne stratégiák logikája, sem harci formák szépsége. Csak ?szt?n?k és fájdalom. Vyth alig gy?zte hárítani a támadásokat. A kardját forgatta, de minden mozdulatában ott volt a szándék, hogy ne sebezze meg barátját.

  "Amarah!" kiáltotta, mik?zben egy csapást épp csak el tudott téríteni.

  Kierg szemei lángoltak, arca eltorzult, a kezei szinte természetellenes er?vel csaptak le újra és újra. Egyetlen gondolat maradhatott benne. Pusztítani.

  Vyth hátrált, a mellkasa zihált. De nem t?rt meg. A szíve mélyén tudta, hogy ez nem igazi harc kett?jük k?z?tt. Ez Kierg csatája ?nmagával.

  A küzdelem hosszan tartott, minden mozdulat fájdalmas volt. K?vek repedtek, a por felszállt k?rül?ttük, mint egy szürke k?d, amely eltakarja a világot. és k?zben Vyth szíve minden egyes ütésnél ?sszeszorult.

  Aztán, ahogy a küzdelem vég nélkülinek t?nt, Kierg mozdulatai lassulni kezdtek. A teste megingott, a keze remegett, az ütések ereje cs?kkent. A v?r?s fény a szemében egy pillanatra vibrálni kezdett, majd halványodni.

  Végül, mintha egy láthatatlan er? elvágná, Kierg ?sszeesett. A por lassan leülepedett k?rül?ttük, a csend hirtelen kegyetlenül élesen vágott beléjük.

  Vyth odarohant, letérdelt mellé. Kierg szemei kinyíltak, és most már nem izzottak v?r?sen. Emberi tekintet nézett vissza rá. Fáradt, megt?rt, de tiszta.

  A mellkasa zihált, a hangja alig volt t?bb suttogásnál. "Vyth..."

  Vyth elkapta a karját, er?sen szorította, mintha ezzel tarthatná vissza attól, hogy újra elvesszen. A szeme sarkában ott égett minden küzdelem k?nnye, amit eddig visszatartott.

  "Nem hagylak elveszni." mondta, halkan, de olyan elszántsággal, amely minden szónál er?sebb volt.

  Kierg szeme lassan lecsukódott, de arcán egy halvány, békés mosoly jelent meg. Az els?, amit Vyth valaha látott rajta.

  Vyth lassan belépett a Templomba, karjaiban Amarah mozdulatlan testével. Léptei visszhangoztak a k?padlón, és minden rezdülésben ott lüktetett a szíve nehéz dobbanása.

  óvatosan letette a testet az oltár elé, majd felegyenesedett. Tekintete Ylena alakjára emelkedett, aki mozdulatlanul állt a fényben. Szárnyai halványan derengtek, arca azonban komor volt, és egyetlen pillantásában t?bb volt, mint bármely szóban lehetett volna.

  "? már eld?nt?tte a sorsát akkor, amikor az ?r?klétet választotta." mondta végül az Istenn?, hangja lassú és nehéz. "A Megváltás csak a lélek békéje, nem a visszatérés joga."

  Vyth ledermedt. A szavak olyan hirtelen sújtottak le rá, mintha minden eddigi reményét egyetlen mozdulattal zúzták volna szét. Szeme elkerekedett, majd lassan ?sszesz?kült, ahogy a düh és a kétség keveredni kezdett benne.

  "Mit beszélsz?" kérdezte, a hangja halk volt, mégis remegett az indulatoktól. "Miért ne térhetne vissza, ha már megtisztult?"

  Ylena szeme egy pillanatra lehunyódott, majd újra ránézett. "Amikor Amarah vámpírrá lett, elárulta a fényt. Nem csak mások bizalmát, hanem az enyémet is elveszítette. Onnantól minden lépése s?tét árnyat vetett maga k?ré. Nem emelhetem fel újra azt, aki ennyiszer fordult szembe azzal, amiben hinnie kellett volna."

  A szentély csendjét most Vyth zihálása t?lt?tte be. úgy érezte, mintha a mellkasa ?sszeszorult volna, minden leveg? lassan elt?nne bel?le. Tekintete a testre esett, majd vissza Ylenára.

  A torkában gombóc ült, a szíve vadul vert. A harag és a kétség k?zé egyetlen gondolat ékel?d?tt, hogy az Istenn? most t?le is elfordult.

  Vyth némán járkált a szentély félhomályában. Szavai elakadtak Ylena hideg kijelentése után, de a d?ntés lassan mégis kikristályosodott benne. Ha senki sem segít, ? maga indul el Amarah után. Nem engedhette, hogy minden így érjen véget.

  Amikor végre kilépett az udvarra, Llyris már ott állt. Látszott rajta, hogy várta ?t, és a tekintetében ott vibrált a kérdés, amelyet nem mert kimondani.

  "Vyth..." kezdte lassan, majd k?zelebb lépett. "Ugye nem arra gondolsz, amire én?"

  Vyth szeme els?tétült, de a hangja szilárd volt. "Ha Ylena nem segít, akkor egyedül megyek. Nem hagyom hátra."

  Llyris arca megfeszült, és hirtelen megragadta Vyth karját. "Meg?rültél? Az Alvilág veszélyes hely. Ha átlépsz a határán, lehet, hogy soha t?bbé nem látjuk egymást." Hangjában nem csak aggodalom, hanem kétségbeesés is csengett.

  Vyth azonban nem mozdult. "Ha nem próbálom meg, akkor mindaz, ami t?rtént, értelmetlenné válik. és azt nem engedhetem."

  A feszültséget Ylena lépteinek halk nesze t?rte meg. Az Istenn? lassan k?zeledett, szárnyai halvány fényt vontak maga k?ré. Megállt el?ttük, tekintete szigorúan Vyth-re szegez?d?tt.

  "Ha ez a d?ntésed, nem állok k?zéd és az utad k?zé." mondta halkan, de szavai élesebben hasítottak, mint bármely penge. "Megnyitom el?tted a kaput. De onnantól egyedül vagy. Nem kísérlek, és nem segíthetek. Az Alvilágban minden lépésed a saját d?ntésed k?vetkezménye lesz."

  Egy pillanatig csend lett. Llyris szorítása megremegett Vyth karján, de ? lassan kiszabadította magát. Szeme nem hagyta el Ylena-ét.

  "Elfogadom." felelte nyugodtan, de a hangjában ott remegett mindaz a düh, csalódás és elszántság, amit addig magában hordozott.

  Ylena bólintott, majd felemelte a kezét. A szentély mellett s?tét fény kezdett gomolyogni. A k?rvonalak lassan egy kaput formáltak, amelyb?l hideg, kísérteties derengés áradt.

  A kapu kitárult, és a másik oldalról idegen, nyugtalanító szél fújt át.

  Vyth a kapu el?tt állt. M?g?tte a világ, amelyet ismert, el?tte pedig az ismeretlen. A kapu lassan pulzált, mintha máris ?ssze akart volna csukódni, és minden pillanat, amit tétlenül hagyott, k?zelebb vitte a végleges lezáruláshoz.

  Llyris mellette volt. Nem szólt r?gt?n, csak nézte a fényt, majd remeg? kézzel fogta meg ismét Vyth karját. A szorítás nem volt er?s, de érezni lehetett benne a kétségbeesést.

  "Ne menj." suttogta végül. "Nem tudhatod, meddig marad nyitva a kapu. Ha átlépsz, talán soha nem térhetsz vissza."

  Vyth szeme lassan Ylenára siklott, aki néhány lépéssel arrébb állt. Arcán nem volt szigor, sem harag, csak egy kimért, hideg nyugalom.

  "Az Alvilág határai nem engedelmeskednek nekem." mondta halkan. "Csak r?vid id?re tudom kitárni az utat."

  A szavak után a csend súlyosabb lett. Vyth tekintete ide-oda vándorolt. Llyris aggódó arcára, Ylena nyugodt, szinte k?vé dermedt vonásaira, majd a kapu s?tét fényére. Mindegyik más választást sugallt.

  Végül mély leveg?t vett, és hosszan kifújta. A mellkasát szorítás járta át, mintha minden egyes d?ntésével valami végleg elt?rt volna benne. A szeme megtelt k?nnyel, de nem mondott ki egyetlen szót sem. Csak hátralépett.

  A kapu fénye mintha megérezte volna, hogy nem lép át rajta. A ragyogás lassan halványulni kezdett, majd egy tompa, kísérteties hang kíséretében teljesen elt?nt. Vyth a szemét lehunyta, és a k?nnyei végigg?rdültek az arcán.

  Amarah-t nem menthette meg. Nem most, talán soha. és a szívében ott égett a csalódás. Nem a sors, nem a halál miatt. Hanem Ylena miatt. Az Istenn?, aki ígéretet tett, aki reményt adott, most mégis elvette t?le mindazt.